Szó nincs róla, hogy Gertrude Stein híres 20. század eleji szentenciáját a rózsáról („Rose is a rose is a rose.”) minden interpretációjával egy az egyben a süteményestál tartalmára repíteném, de tény: a vaníliás kifli az aprósütemény-repertoár alapdarabja, sőt valamiféle kezdete és csúcspontja is a műfajnak. A maga egyszerűségében mesterdarab.
Egyike a legegyszerűbben kivitelezhető aprósüteményeknek, garantált vele a siker, de csak, ha minőségi alapanyagok kerülnek bele. Egy jól bevált vagy épp folyton variált vaníliás kifli-recept a maga kimeríthetetlenségével és egyben állandóságával folyamatos szereplője az aprósütemények világának. Ez nem is kérdés a világ ezen táján.
Készítettem már mandulával, mogyoróval, dióval (mint most), mártottam már csokoládéba, hempergettem vaníliás cukorral elegyített, finomra őrölt pisztáciába, bolondítottam már meg narancs- vagy citromhéjjal stb., és még ki tudja hány variációt fogok kikísérletezni, kipróbálni, de a vaníliás kifli ettől még vaníliás kifli marad: megunhatatlan klasszikus. Benne foglaltaik valamiképp az egykori Monarchia legszebb napjait idéző hangulat porcukorfelhőstől, mindenestől.
Nyilván mindenkinek megvannak a maga alapélményei, bevált vagy kipróbálás előtt álló receptjei ezzel a remek, ropogós, illatos, zamatos finomsággal kapcsolatban; nálam valamiért kibillenthetetlen a kedvencek között. Készíteni legalább annyira szeretem, mint ropogtatni.
Fontos, hogy elég apró (de ne túlságosan), elég ropogós (nem lehet túlságosan az) és nagyon zamatos legyen.
Nálunk a családban valójában kiskifli (így, egybeírva) névre hallgat. Ez ugyanúgy nem utal arra, hogy valójában egy vaníliás porcukorba forgatott diós/mandulás vagy épp mogyorós aprósüteményről van szó, mint a vaníliás kifli elnevezés. Az azonban biztosan tudható a névadásból, hogy apró, és persze számomra már a szó leírása is azonnal az abbahagyhatatlanul finom kimeríthetetlen kincsestárát kelti életre (a többi emlékképet, asszociációs láncolatot hagyjuk is, elegendő felidézni, hogy a zseniális Marcel Proust hasonló alapról startolva 7 kötetre való tömény irodalmat hagyott hátra, és az egész regényfolyamban igen cizelláltan az elveszett idővel foglalatoskodik).
Rövidre zárva: mióta az eszemet tudom, a vaníliás kiflit kiskiflinek hívjuk. Készüljön az alapváltozat diófélével vagy kerüljön bele narancs- vagy citromhéj, számomra az egyik legegyszerűbb és legízletesebb aprósütemény.
Lényegében majdnem mindegy, hogy az ember milyen diófélével készíti – ez persze attól is függ, épp mi van a háztartásban -, a lényeg, hogy jó minőségű legyen, és hasznos, ha az ember előzetesen kissé megpirítja, hogy az aromák még inkább felszabaduljanak. A kiskiflihez más zsiradékot, mint vajat el sem tudnék képzelni. A vaj és a diófélék, no meg a vanília triumvirátusa adja meg az egész lényegét, a többi már gyerekjáték. Persze azért az arányokra és a méretre sem árt figyelni, hogy tökéletes legyen a végeredmény.
Nálam az alábbi alaprecept szerinti összetevők és arányok váltak be leginkább, és hozzák vissza a gyerekkori íz- és illatélményeket, amivel persze soha nem lehet betelni. Mondani sem kell, a kiskifli (alias vaníliás kifli) nagy előnye, hogy ha nem fogyna el azonnal, jól záródó dobozban, hűvös helyen akár 2 hétre előre is megsüthető.
Igazság szerint a saját háztartásomban egyetlen esetre emlékszem, amikor ennyi időt kibírt egy szerény porció, annak is az volt az oka, hogy valami rejtélyes logisztikai manővernek köszönhetően hátracsúszott a kis fémdobozba, papírrétegek közé gondosan elhelyezett vaníliáskifli-kontingens, és egyszerűen elfeledkeztünk róla. Volt is örömködés, amikor előkerült. Persze idővel a kezdeti ropogós állag omlósra változik, de így is, úgy is remek csemege!
A mostani, 2 tepsire elegendő mennyiségről ez biztosan nem lesz elmondható, mert még a dobozokig sem jutott el egyetlen darab sem belőle.
Vaníliás kiflit sütni jó: benne az otthon és az otthonosság minden íze, illata, ráadásul nem is bonyodalmas művelet!
Ha nem az alábbi alapreceptúra szerint járok el, hanem megbolondítom ezzel-azzal, akkor a narancs- vagy citromhéj a szárazanyagokkal együtt kerül a tálba (1 kezeletlen citrom vagy narancs héja), ha nem vaníliás cukorral szórom meg, akkor is azon melegében kerül rá a pisztáciás cukor, ha pedig a végeit csokoládéba mártom, kissé hűlni hagyom. Mivel a tészta nem tartalmaz sok cukrot, valami mindenképp kívánkozik még a tetejére, ami növeli az élvezeti értékét.
Kiskifli pirított dióval
Hozzávalók (kb. 72-74 valóban kis vaníliás cukorba forgatott kiflihez):
25 dkg süteményliszt
10 dkg pirított, őrölt dió (mandulával vagy mogyoróval is helyettesíthető)
7 dkg porcukor
20 dkg hideg vaj
1 db tojásfehérje
1 evőkanál pálinka
1 nagy csipet só
A szóráshoz/hempergetéshez:
10 dkg vaníliával kevert porcukor
Elkészítés:
A tisztított diót sütőpapírral borított tepsire szórtam, 180 fokra előmelegített sütőben 10 percig pirítottam, hűlni hagytam, papírtörlővel kissé megdörzsöltem, hogy a vékony héj azon része, ami elvált a fehér dióbéltől lejöjjön, majd ledaráltam. A dió természetesen zsiradék nélkül, tapadásmentes serpenyőben is pirítható.
Két nagy gáztepsit sütőpapírral borítottam, a sütő hőmérsékletét 175 fokra kapcsoltam.
Az átszitált lisztet, porcukrot, diót tálba mértem, hozzáadtam a csipet sót, majd alaposan átforgattam egy fakanállal. A tojásfehérjét a pálinkával elkevertem (nem kell felverni!), félretettem. A hideg vajat nagylyukú reszelőn a lisztes-diós keverékhez reszeltem. Gyors mozdulatokkal nagyjából zsemlemorzsához hasonló állagúra morzsoltam. Ekkor adtam hozzá a pálinkával elegyített tojásfehérjét, és tésztává dolgoztam.
Egy jókora darabot lecsíptem a tésztából, és szilikonlapon nagyjából ceruzavastagságú rudakká sodortam, kb. 8 cm-enként lecsíptem, és patkó alakúra hajtottam. Egymástól kis távolságra elhelyeztem mindegyiket az előkészített tepsikre.
Nagyjából 15-20 perc alatt ropogósra sütöttem, és még azon melegében meghintettem vaníliás porcukorral. Amikor kihűlt, tálra szedtem.
A már kihűlt sütemény fémdobozokba porciózható, lezárva, hűvös helyen akár 2 hétig is tárolható.
A tojásfehérje és a pálinka kombinációja biztosít különösen ropogós állagot ennek a megunhatatlan klasszikusnak, amit bármilyen alkalomra (vagy alkalom nélkül is) érdemes megsütni!
